Kovács Johanna festőművész kiállítása

2022. április 14. 18:00 (csütörtök)

KOVÁCS JOHANNA – életrajzi kapaszkodó
1951-ben született, Romániában, 1976-ban diplomázott a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Egyetem Grafikusművész szakán, Kazár Vasile és Ioan State tanítványaként. 1977-ben költözött férjéhez Magyarországra, Százhalombattára. 1979-ben könyvtervezői mester diplomát szerzett az Iparművészeti Főiskolán Haimann György és Kass János tanítványaként. 1998-tól Érden él, a Scheiber Sándor Gimnázium és Általános Iskola művészeti tanára volt 2016-ig, több tehetséges grafikus-, festő- és formatervező művész felfedezője és útraindítója. 1972. óta állít ki, egyéni, csoportos, hazai és nemzetközi eseményeken. Munkáit jelentős köz és magánygyűjtemények őrzik itthon és külföldön.
Boldog családi életet él, férje vegyészmérnök, fia Dániel Dávid építész- és számítás-technikai mérnök, boldog házasságban él Fehér Judittal és 3 gyönyörű, tehetséges unokával.
Jelentősebb művészeti társaságok: Művészeti Alap – Maoe, Grafikusművészek Szövetsége, Festők Társasága, X-Art, Atelier an der Donau, Érdi és Töreki Művésztáborok.
Jelentősebb díjak: Az év legjobb kiállítása, Bukarest, 1976; Fiatal Művészek Stúdiója Ösztöndíja 1979; Derkovics Ösztöndíj 1979-1982; Váci Művészeti Fesztivál díja, 1985; Salzburg város ösztöndíja 1990; Illusztrációs Nívódíj, Bukarest,1997; Maoe alkotói ösztöndíj 1999, 2001; Scheiber Sándor díj 2008; Érd Megyei Jogú Város Művészeti Díja, 2015.; Balatoni Tárlat, Veszprém megye díja, 2019, MAOE szakmai díj: 2019, 2021

BEVEZETŐ, ELIGAZÍTÓ GONDOLATOK A KIÁLLÍTÁSHOZ:
Azt hiszem még mindig nagyon aktuális a Gogol kiállítás megnyitójára írt bevezető, miszerint is Johanna klasszikus és érett nagyszerű művész. Klasszikus, mert a művészet küldetése az emberi érzések és kapcsolatok megjelenítése, elemzése. Érett, mert nem áll be uralkodó irányzatok művelésébe, nagyszerű, mert egyedi stílusban ad választ intellektuális és szociális problémái megoldására.
Művészetének megértéséhez kulcs, hogy miként a nagy klasszikus elődök képeit nézegetve is ne csak egyszerűen első blikkre próbáljuk kategorizálni, értékelni és egyszerűen csak megállapítsuk meg, hogy a síkból kiemelkedő reliefszerű munkák uralják a kiállító teret. Ez így igaz, ezeket a munkának hívja Johanna síkplasztikának. A térből ki nem emelkedő munkák viszont arról árulkodnak, hogy hogy jutott el ehhez a kifejezési formához. Ezek a plasztikai munkák a térbe kiemelkedve reflektálnak arra a picassoi absztrakt művészetről alkotott gondolatra, miszerint “absztrakt művészet nem létezik. Mindig el kell kezdeni valamivel. Nagy erőfeszítésekkel és szellemi kalandozásokkal el tudta távolítani a valóság minden olyan nyomát, ami konvencionálisan felesleges. Teheti, mert a szintézis eredményeképpen nem áll fenn a trivialitás, túlmagyarázás veszélye, mert a tárgy ideája már kitörölhetetlen nyomot hagyott a felületen. Ezzel együtt nagyon evidens, hogy Johanna reflektál! Egyáltalán nem távolítja el a valóság nyomát, sőt figurális kompozícióit, formáit addig gyúrja, alakítja, amíg el nem éri azt az állapotot, amivel artisztikusan megjelenik az a strukturális egyensúly, ami gondolati kísérleteit legjobban visszaadja.
A képekre fókuszálva egyes testrészek nagyon pontos anatómiai rajza is evidenssé válik. Ezekből metamorfózisok, anamorfózisok követik az alkotás szellemi kirándulásait Az anatómiai pontosság, a kompozíciók szigorú rendje tanuság arra, hogy Johanna klasszikus grafikusművész. Szomorú, hogy az erőszakos ma, a valós társadalmi feszültségek elhalványítjá azokat az irodalmi értékeket, befolyásokat, amikre reagálva alakult ki érett művészi stílusa. Az irodalom és a valós történések, élethelyzetek, történelmi analógiák nem eresztik, érzékenyen reagál és viszonyít. Sokan vitatkoznak, érvelnek mellette és ellene, hogy van-e epigenetika, örökölhetőek-e szüleink élményei, érzelmi reflexiói? Johanna nem érvel, bizonyít! Átéli, feldolgozza, munkáiba építi kisebbségbe szorult szülei, fel- és lemenői örömeit, szenvedéseit. Kényszeresen visszatér a kisebbségi helyzetbe. Értelmezze ki-ki a maga hite és meggyőződése szerint a kisebbségi létet és helyzetet. Lehet, hogy a pszichológia őrzi a titkot, hogy Johanna miért maradt meg figuratív művésznek? De, az absztrakcióban is megőrizte a figurákat, az emberi alakokat hogy lássuk a köztük kialakuló viszonyokat. Ezek a viszonyok predesztinálják a morfizmusokat, torzításokat, absztrakciókat. Ehhez nem úgy jut el, ahogy Picasso, nem vesz vissza a már felvázolt, megszerkesztett munkából, ellenkezőleg, hozzátesz. Kezdetben síkban az utóbbi időkben térben is. A precízen megkomponált, megrajzolt hordozóra, papírra, vászonra és minden olyan felületre, amin megragad a festék rászereli, transzformálja, szintetizálja saját látásmódjának modalitását. Ha a felületre nem tapad a szín, akkor alkalmas ragasztóval operál. Ezekkel a ragasztásokkal szükségszerűen ki-emelkedik a térből. A technika és a kényszer találkozik, így születik az új stílus: a síkplasztika. Én szívesebben hívnám térbeli grafikának, térbeli festménynek. Gyúrja, átformázza, hozzáad és eldob, alakítja munkáit, amíg azok meg nem szólalnak. Mikor szólalnak meg? Ha rendben vannak, jó a kompozíció, szigorú, de pontos a formák és színek harmóniája, ha hordozzák, egyértelműen megfogalmazzák a mondanivalót, ha a kifejezés modalitása felér arra a szintre, amit a munka gyúrása, formázása alatt a képzeletében véglegesedett. Hiába a hetekig, hónapokig tartó gondolkodás, előkészítés a munka is gyúrja a munkát, az anyag, a munka is diktál. Szerb Antallal szólva a művész így önti formába az igét.